A mai hatalommal demokráciában lehetetlen együtt élni.
Nincs alku – Magyarország, a leendő új, demokratikus Magyar Köztársaság hadd legyen boldog! Amennyire csak lehetséges.
Lehet-e képzelt középről valóságos dolgokról beszélni? A Magyar Narancsban megjelent cikk tétele szerint a szemben álló felek lényegében egyformán zártak, egyformán kirekesztők, mégpedig a vélemények tartalmára való tekintet nélkül.
Számomra már az sem világos, Orbániáról szólván miféle demokratikus közéletről, általában miféle demokráciáról fantáziál a szerző:
„Egy plurális demokráciában, mint amilyen a magyar is…”
Mi az istenről beszél? Az persze teljesen egyértelmű, hogy a táborok zártsága, engesztelhetetlensége árt a demokráciának – de hogy jön ez ide..? Hol vagyunk már ettől..!
Mert igaz ugyan, hogy „ez az egyre erősebbre és nagyobbra növő szellemi karantén … végső soron olyan polarizációhoz vezet, amely évtizedekre lehetetlenné teszi a közös cselekvést”– no de ki akar itt közösen cselekedni? Ez volna ma a föladat? Helyeselhető volna-e mai körülményeink között ilyen akarat? Éppenséggel mindig a hatalomnak kellene e tekintetben gesztusokat tennie, s 1994-98 között voltak is ilyen, viszonzatlanul maradt gesztusok – de hát manapság beszélni sem érdemes erről…
A magyar demokrácia jövője nem a mai hatalommal és „szellemi hátországával” való együttműködésre – amelyre egyébként ez a hatalom egyáltalán nem is hajlandó, legfeljebb amolyan maffiaalapon –, hanem annak legyőzésére alapozható. Arra, hogy a fideszes típusú „politizálásnak” a szervezet bukása után egyszer s mindenkorra el kell lehetetlenülnie… Minél tovább halasztódik e küzdelem nyílt fölvállalása a demokratikus ellenzék részéről, annál súlyosabb árat kell majd fizetnünk.
Számomra tehát az az alapkérdés, milyennek ítéli meg a mai magyar állapotokat a szerző. Az én nézőpontomból a mai hatalommal és „szellemi hátországával” – mondjak neveket?! – demokraták nem akarhatnak együttműködni. A hatalom bűnszervezet jellege teljesen egyértelmű.
A nőkkel kapcsolatos Kövér- és Ákos-dumák körüli viták fölemlítése után Reiner Roland igen gyorsan súlyos általánosításokig jut. Úgy vélem, a cikknek már a címe is hamis. Az írás tételei ezt a véleményemet csak megerősítik.
Egyik kutya, másik eb..?
„A stratégia lényege mindkét esetben a helyesnek vélt politikai közösségből való kizárás szándéka – aki nem része, annak a véleménye tartalomtól függetlenül válik hamissá, tévessé.”
„Pedig ahogy egy menekültbarát balliberális nem kívánja Magyarország pusztulását, úgy a bevándorlást ellenző jobboldaliról sem kéne feltételezni, hogy nem európai módon politizál – neki csupán mást jelent ez a fogalom.”
Valóban? Valóban egyszerűen bevándorlást ellenző jobboldaliakról állítják, hogy nem európai módon politizálnak? Én ezt egészen másképp látom: szerintem az a bizonyos jobboldal aljas módon hazudozik és uszít, mégpedig önző, hatalommaximalizálási érdekeit szolgálva. Mindent elkövet azért, hogy az emberek képtelenek legyen helyesen megítélni a dolgokat. Kell-e hivatkoznom a kormánypárt egészen elképesztő, fasisztoid tartalmaktól hemzsegő médiabirodalmára?! S a Fidesz vezető politikusainak naponkénti sorosozására, brüsszelezésére..?
Minden dolog lényege annak története – kik is (voltak) a kirekesztő politizáláskezdeményezői..?
„… a 2000-es években a Fidesz önmagát azonosította a nemzettel – kizárva így belőle az MSZP-t és az SZDSZ-t. A másik oldalról a baloldali és liberális képviselők önmagukat a demokratikus politikai közösség letéteményesének tartották, melyből pedig a Fidesz volt kizárható.”
A csurkista szélsőséget is magában foglaló magyar keresztény-konzervatív tábor kezdettől hajlott a kirekesztő jellegű politizálásra, s a Fidesz nem 2000-től, hanem – fokozatosan – attól kezdve vette át a (szélső)jobboldal retorikáját, propagandáját, hogy egyáltalán fölvetődött az 1994-es szocialista-liberális koalíció lehetősége. A liberálisok és a szocialisták pedig – utóbbiak meg-megalkudva – rendre a „demokratikus közösségből” igyekeztek „kizárni” azokat, akik őket a nemzetből rekesztették volna ki. Pontosabban: megállapították a tényt – a megfelelő következtetések levonását általában mellőzve –, hogy a Fidesz nem demokratikus párt.
Csakhogy ez két nagyon különböző dolog – ráadásul a „kirekesztések” sorrendje teljesen egyértelmű. Gondoljunk például a Vasárnapi újság című gyalázatossá züllesztett rádióműsor fideszes-miépes megszállására, a belőle áradó gátlástalan gyűlölködésre, uszításra.
Éles belpolitikai, alapértékeket érintő vitákban az ellenfél demokratikus voltánakkétségbe vonása gyakran előforduló, bár normális körülmények között nagyon is ellenszenves jelenség.
De az ellenfeleit a nemzetből kirekeszteni igyekvőket nem demokratáknak minősíteni: mi lehet ennél természetesebb? Mi lehet ennél igazabb?!
(És fokozatosan sikerült a Fidesznek kialakítania azt a társadalmi atmoszférát, amelyben a zsidózás, a cigányozás, a buzizás a hatalom berkeiben és hátországában, az egyatáborban természetessé, mindennapossá vált; azt az atmoszférát, amelyben nem demokratának lenni újbeszélül azt jelentette és jelenti, hogy valaki konzervatív, nemzetikeresztény…)
Azt mondom közéleti vetélytársaimra, hogy nem demokraták: vagy igazam van, vagy nincs. Normális viszonyok közepette az ilyen állítás súlyosan megbélyegző – megvan a kockázata arra nézve is, aki alkalmazza.
Azt mondom politikai ellenfeleimre, hogy nemzetárulók, idegen szívűek, idegenszerűek – s teszem ezt folyamatosan, szervezetten úgy, hogy mindig a rasszista, elsősorban az antiszemita és cigánygyűlölő indulatokra bazírozom, mindenre kész sajtómunkásokatfoglalkoztatva: föl sem vetődhet az a kérdés, hogy az állítás igaz-e.
Nem demokratának mondani valakit: sértő lehet.
Nemzetárulónak, idegen érdekek bérenceinek mondani valakit: olyan gondolkodást elevenít föl, amelynek százezer számra voltak hazánkban áldozatai, s napjainkban is bármikor életveszélyes fenyegetéssé válhat.
Tehát: egyik kutya, másik eb?!
A szerző megemlíti, hogy az ellentétek rögzülésében, a táborok bezáródásában komoly szerepe van a nagyon aktívan politizáló civil értelmiségnek.
Hagyjuk most azt az egyébként nem mellékes kérdést, kiket is tekinthetünk civileknek.
Miféle eszmecsere, nyitottság, tolerancia volna lehetséges mondjuk a Fidesz fontos „értékeit” közvetítő Bayer Zsolt és például a meséivel az irodalom és a közélet határterületén mozgó Parti Nagy Lajos között? Bizony, kibékíthetetlen ellentétek vannak közöttük, a „közös cselekvésnek” nincsenek lehetőségei: mindketten kizárják a másikat a maguk értékvilágából – tehát egyik kutya, másik eb?!
Az írás logikája alapján „kétoldali véleménydiktatúráról” kell beszélni egyrészt a sorosozó-rothschildozó-brüsszelező stb. zsidózás és xenofób uszítás, valamint annak kompromisszum nélküli elutasítása kapcsán is… Nagy kár, hogy a menekültekkel kapcsolatban a demokratikus ellenzék nem volt képes a kompromisszum nélküli szembefordulásra: nem az a baj, hogy például e tekintetben a táborok teljesen zártak volnának, hanem éppen az, hogy nem eléggé zártak…
Meggyőződésem, hogy aki a magyar demokrácia valós esélyeit kutatja, annak be kell látnia: a szemben álló felek közötti harc elkerülhetetlen – nem a közös cselekvések idejét éljük…
A mai hatalommal demokráciában lehetetlen együtt élni.
Nincs alku – Magyarország, a leendő új, demokratikus Magyar Köztársaság hadd legyen boldog! Amennyire csak lehetséges.
