Magyar történészek régen megrajzolták a kor és a "kormányzó" érvényes képét - nagyrészt még a kádárizmusban (akárhogy fáj ez némelyeknek). Talán egyeseket megbotránkoztatok, de bizony a magyar történelemtudomány nagy korszakot élt meg a konszolidált kádári rendszerben... Ahogy egyébként a magyar művészet számos ága is.
(Itt azért megjegyzem: még mindig nem kívánom vissza azt a kort, pedig Orbánia lassan elveszi az életkedvemet is...)
Persze, semmit sem lehet lezárni, főleg nem parancsszóra - a múlt a maga egészében és részleteiben újra és újra vizsgálandó. Csupán azt akarom mondani, hogy az oktatásban se "fasisztázták" "csak úgy" Horthyt (ahol én végeztem, ott már 1963-64-ben se); a tudományban pedig régóta árnyalt, elemző megközelítésekkel találkozhattunk.
Most mégis úgy viselkednek sokan, mintha valami titokról kellene a leplet lerántaniuk; mintha alapkérdések volnának tisztázatlanok... Még egyszer: természetesen jogosult, szükséges a folyamatos kutatás, vizsgálódás, értékelés - de kampányt ilyesmiből csak tudományon és tisztességen kívüli szándékokkal csinálhat bárki is.
Akárki akármit mond, egy dologról egyetlen pillanatig sem szabad megfeledkezni: Horthy nevéhez kötődik a magyar történelem legnagyobb tragédiája, közel egymillió áldozattal; persze nem egyedül ő vétkes ebben, de ő jelképezett és képviselt mindent, ami a magyar múltból rémes; amit Ady magyar temetőnek, lápnak stb. nevezett; amiről Márai oly erőteljesen szólt, minősítve az úri-keresztény magyar uralkodó osztályt. Akit érdekel, beleolvashat például Bartók Béla leveleibe is.
Mindaz, amit Horthy képviselt, logikusan, a maga természete szerint vitte katasztrófába az országot.
*
Kedvem volna vég nélkül idézni a 20. századi magyar irodalom valódi értékeiből... Mert élményszerűsége miatt átélhetőbb, átérezhetőbb a sokszor száraz (bár izgalmas) tudománynál, publicisztikánál.
Önkorlátozó leszek - csupán Illyés Gyula A puszták népe és Nagy Lajos Kiskunhalom c. irodalmi szociográfiáira hivatkozom. Pedig itt föl kellene sorolnom a népi irodalom legjavát.
József Attilát is csupán két cím erejéig említem (pedig..!): Levegőt!, Hazám.
Radnótitól viszont idézek néhány verset:
JÁRKÁLJ CSAK, HALÁLRAÍTÉLT!
|
Járkálj csak, halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.
Zsugorodj őszi levél hát!
zsugorodj, rettentő világ!
az égről hideg sziszeg le
és rozsdás, merev füvekre
ejtik árnyuk a vadlibák.
Ó, költő, tisztán élj te most,
mint a széljárta havasok
lakói és oly bűntelen,
mint jámbor, régi képeken
pöttömnyi gyermek Jézusok.
S oly keményen is, mint a sok
sebtől vérző, nagy farkasok.
1936
|
HÁROM HUNYORÍTÁS
|
1
Odakinn már setteng a reggel,
és a parton túli hegyekkel
aranyszárnyu szellők játszanak.
Így fekszem, ringó félhomály van,
a körtében alszik az áram,
de fölébred és felkél a nap;
végigkutatja fekhelyem és
az ablak most csupa rezzenés,
zengő négyszög, tüzes csobogó,
futó fényben lengő lobogó.
2
Figyelj csak, hármat jobbra lépeget
az asztalon, hármat meg balra lép
a lassan ébredő virágcserép,
s a megriadt pohár gyors fényeket
irkál a falra s fürge gondokat
űz az álomtól kerge gondolat.
3
Tegnapi ujság fekszik a földön,
alvó címeit most ujraköltöm
s tiszta szobámon átalúszik a
förtelmes Politika.
Már figyelem a távol híreket,
már egy-egy szó ritmusra lépeget,
hogy tagjaim az álmot levessék,
s ujjamig szalad az idegesség.
1937
|
BÉKE, BORZALOM
|
Mikor kiléptem a kapun, tíz óra volt,
fénylő keréken pék suhant és énekelt,
gép dongott fenn, a nap sütött, tíz óra volt,
halott néném jutott eszembe s már repült
felettem mind, akit szerettem és nem él,
sötéten szállt egész seregnyi néma holt
s egy árnyék dőlt el hirtelen a házfalon.
Csend lett, a délelőtt megállt, tíz óra volt,
az uccán béke lengett s valami borzalom.
1938
A "MEREDEK ÚT" EGYIK PÉLDÁNYÁRA
|
Költő vagyok és senkinek se kellek,
akkor se, hogyha szótlan dünnyögök:
u - u - u - sebaj, hisz énekelnek
helyettem kandi ördögök.
S higgyétek el, higgyétek nékem el,
joggal legyez az óvatos gyanu!
költő vagyok, ki csak máglyára jó,
mert az igazra tanu.
Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó,
piros a vér és piros a pipacs.
És a pipacs szöszöske szára zöld.
Olyan, kit végül is megölnek,
mert maga sosem ölt.
1939. június 1.
|
|
ESŐ ESIK. FÖLSZÁRAD...
|
Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.
Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmü lányok.
Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.
A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.
Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.
Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.
Egy újságlap repül: most csákót hord a szél.
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.
Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája válla csupa korpa.
Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?
Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.
1941. január 30.
PÉNTEK
|
Az április megőrült,
még nem sütött a nap,
egy hétig folyton ittam,
így lettem józanabb.
Az április megőrült,
fagyot suhint ma rád,
egy író ír s hetente
eladja a hazát.
Az április megőrült,
csikorgó hó esett,
sokan már elfutottak
s a szívük megrepedt.
Az április megőrült,
vonít a fagy felett,
három barátom elment
s mindhárom elveszett.
Az április megőrült,
vad zápor hullt időnként,
az egyik él, bolond,
s nem sejti, hogy mi történt.
Az április megőrült,
s kiöntött sok folyó,
a másik az nem él már,
agyában két golyó.
Négy napja, hogy megölték.
A harmadik fogoly.
Gyümölcseink lefagynak.
Szájam körül mosoly.
Vigyázz magadra, - hallom,
hogy mindent megtorolj!
1941. május 18.
|
|
ZSIVAJGÓ PÁLMAFÁN
|
Zsivajgó pálmafán
ülnék legszívesebben,
didergő földi testben
kuporgó égi lélek.
Tudós majmok körében
ülhetnék fenn a fán
és éles hangjuk fényes
záporként hullna rám;
tanulnám dallamuk
és vélük zengenék,
csodálkoznék vidáman,
hogy orruk és faruk
egyforma kék.
És óriás nap égne
a megszállt fák felett,
s szégyenleném magam
az emberfaj helyett;
a majmok értenének,
bennük még ép az elme, -
s talán ha köztük élnék,
nekem is megadatnék
a jó halál kegyelme.
1944. április 5.
Nincs az a kultusz, az a sunyi hazudozás, amely a fentiekből és általában a magyar irodalom legjavából kiolvasható (érték)ítéletet érvényteleníthetné.
|
|
|
